SUNRPC: reached max allowed number (1) did not add transport to server: *.*.*.*Code language: HTTP (http)Azért amikor megláttam a logban, hogy SUNRPC, kicsit görcsbe rándult a gyomrom… De hát ahogy művelt LLM barátom mondja:
5 perc downtime, tiszta mount state, WG IP mindenhol, aztán csöcsmók. SUNRPC meg visszamehet a történelem kriptájába, ahonnan előmászott.
Chaty megint kitett magáért:
jelszót image-be sütni olyan, mint Nietzsche aforizmát írni egy nyilvános vécéajtóra: erős gesztus, de kurva rossz ötlet
Jiving on down to the beach to see the (pink and the) blue and the gray
Seems to be all and it’s rosy it’s a beautiful day
Will you please keep on the track?
Foglaljuk össze röviden a cselekményt, hiszen itt is az a legkevésbé érdekes: eléggé neurotikus, határidők szorongatta programozó főszereplőnk újabban üres csomagokat kap a postával, amelyek ráadásul a bejárati ajtó rossz oldalán bukkannak fel. Idegességében kissé feladja antiszociális viselkedését, kapcsolatba kerül az ugyancsak lepusztult társasház több lakójával is — akik szintén kapnak üres dobozokat, de nem szeretnek erről beszélni –, persze ebben nem nagyon van köszönet. Végül kiderül, hogy az üres dobozok nanorobot marketingvírusokkal fertőzték meg az agyát, amik sajnos kissé hibásak, így aztán nemigen tud mást tenni, mint egy bizonyos márkájú tejet venni. Szerencsére a ház csöves-jellegű karbantartója végül megöli.
Na igen, mint itt a fentebbi bekezdésből jól látható, ezt a filmet nem kimondottan a cselekménye viheti el (elviszi?) a hátán. Egyébként ezt a csodát nagyjából húsz éve láttam először, és most másodjára; úgy emlékeztem, hogy remek élmény volt, meg amúgy is szeretem az ilyen filmeket (valamiért a Videodrome-hoz tudnám hasonlítani, pedig különösebben nem is hasonlít), úgyhogy a placeboi értelemben vett strange infatuationnel vártam az újranézést. Meglehetősen vegyesek (de azért inkább pozitívak) az érzéseim.
Annak ellenére sem öregedett valami jól ez a film, hogy ezekben a 2000-es évek disztópikus(?)-tech(??) díszletekben viszonylag élemedett koromnál fogva nagyon otthon tudom érezni magam, és a lehetetlen határidőkbe lassan belehülyülő (és dolgától folyton eltérített) programozó bőrébe is elég jól bele tudok helyezkedni. Vagy talán nem is az, hogy nem öregedett jól (ez amúgy is ilyen balfasz újságíró szöveg, ami semmit sem jelent), egyszerűen csak a valóság sokkal abszurdabbként kötött ki a film által vizionált jövőképhez képest.
Az elmúlt ki-tudja-hány évben teljesen egyértelművé vált, hogy semmi szükség agyfurkászó nanorobotokra ahhoz, hogy az emberek belehülyüljenek a Nature Fresh Milkbe, és ez mind szó szerint, mind metaforikusan igaz. Mert ugye ha jól körülnézünk, mit is látunk? A sok idiótának a pasztőrözés az már túl nem-is-tudom-mi, inkább közvetlenül a tehén tőgyéből szopnák a tejet, mert hát a Földanya (atyaúristen), meg az egészség (igen, kibaszott idióták, az a csúnya, gonosz tudomány nyilván az elpusztításotokra tör). Metaforikusan nézve meg doomscrolloznak egész nap, mint a szar, motyogják maguk elé a termékneveket, aztán veszik szakmányba a fost. Amit valójában vesznek az üres életükhöz: identitást. Éppen úgy, ahogy ebben a filmben is az identitás kérdése valójában azon dől el, hogy melyik nanomarketingfertőzött melyik terméket vásárolja túl — hús? kóla? tej? –; voltaképpen a kérdés, ami felvetődik (és ilyen szempontból ez mégiscsak egy jól öregedő film) a mi nyomorultul fölösleges, doomscrollozó és popzenével telt életünkben a központi kérdés az, hogy melyik *** account nevét ismételgetjük, éppen úgy, mint ahogy egy zombi tenné.
De nem móka, hogy az ezredforduló lepukkant Bukarestje milyen jól működik hi-tech díszletként… ez is milyen sokat elmond erről a rakás nyomorult szarról, amiben életünket megoldatni adatott. Ó…
Lance Henriksent viszont mindig jó látni. Nem egy Millenium, ami itt történik, de azért jó.
Mindent összevetve, azt hiszem, ez nem egy túl jó film, jobbra emlékeztem. Emlékszem, mikor egy barátommal ’07 felé tárgyaltuk, hogy mizuka ezzel a szarral (kész szerencse, hogy az ún. lépőinket nem tárgyaltuk meg), szerintem ő se gondolná, hogy túl jól öregedett ez az egész. De azért nem is olyan rossz. Talán az a baj vele, hogy mostanra trivialitás, bár erre meg ki számíthatott volna akkoriban, és akkor talán mégis művészet.
Egy ideje azon is gondolkodom — de ezt csak azért mesélem el, hogy közben kipróbáljuk a matekot renderelő plugint –, hogy tök jó lenne, ha lennének kifejezetten obszcén, trágár matekkönyvek is. Mondjuk vegyük azt, hogy
$$
I = \int{ x \, \tan^{-1}(x) \, \ln(x^2+1) \, dx}
$$
Ilyenkor el lehet kezdeni a szokásos unalmas módon baszakodni, hogy igen, minthogy ez egy szorzat, próbáljuk parciálisan integrálni, vegyük észre, hogy van benne $ x^2 + 1 $ meg $ \tan^{-1}(x) $ is, bla-bla. Persze, lehet ezt csinálni, csak minek?
Sokkal jobb, ha egyszer csak:
$ I_4 $-et már könnyen eltüntethetjük, nem kell ráejteni kábé két méter magasról a fosbojlert ezúttal, hanem a szokásos “megnyújtom egy centivel a faszom, lerövidítem egy centivel a faszom” trükkel támadni:
$$ I_4 = \int{ \frac{x^2}{x^2+1} \, dx}
= \int { \frac{x^2+1-1}{x^2+1} \, dx}
= \int { 1 \, – \, \frac{1}{x^2+1} \, dx }
= x – \tan^{-1}(x) $$
Hoppá, odafosott a süni rendesen! Árkusz tangenses a süni. Az nagyon csúnya egy betegség…
Most komolyan, nem sokkal jobb lenne így? Dehogynem! Ráadásul lehetne komoly társadalmi vitákat is folytatni arról, hogy jó, akkor a disznóbaszó obszcenitás az mehet, a nemtommi-gyalázás ellenben botrány. Az meg ugye mindig jó, ha az emberek boldogan és aktívan részt vesznek a közéletben.
Egyszer volt szerencsém egy Delphi 7-ben íródott programon apróbb karbantartási munkákat végezni. Ez a program egyébként egy gyárban teljesít felbecsülhetetlen szolgálatot. Mondjuk úgy, hogy amikor láttam, hogy az egész egyetlen Unit1.pas nevű fájlban van összecsaccsantva, már nagyjából sejtettem is, hogy mi vár rám… Na de amit mutatni akartam, a “fő logika” egy TTimer komponens tick eseménykezelőjében van megírva. Gyönyörű metódus, a vezérlési struktúra a következőképpen néz ki:
procedure TForm1.Timer1Timer(Sender: TObject);
// itt deklarálunk a globális 40 mellé még 8 lokális változót
begin
try
if () then
begin
if () then
begin
end
else
begin
end;
end
else
begin
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
end;
end;
if () then
begin
while () do
begin
end;
if () then
begin
end;
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
end
else
begin
end;
end;
end;
end;
end;
end;
end;
for () do
begin
end;
if () then
begin
end
else
begin
end;
if () then
begin
end
else
begin
end;
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
end;
end
else
begin
end;
end;
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
if () then
begin
end;
if () then
begin
try
for () do
begin
while () do
begin
end;
end;
for () do
begin
while () do
begin
end;
end;
except
end;
if () then
begin
end
else
begin
end;
end;
if () then
begin
end
else
begin
if () then
begin
if () then
begin
end;
end
else
begin
end;
end;
if () then
begin
end
else
begin
end;
if () then
begin
end
else
begin
end;
if () then
begin
end;
end;
end
else
begin
end;
end
else
begin
end;
finally
end;
end;
Code language: Delphi (delphi)Erős látvány, mi? A kód, amit a bűnösök megóvása érdekében töröltem, pár egyéb apróság mellett a következőket csinálja:
Kettő egész komment található ebben a metódusban, ezeket eredeti formájukban közlöm:
//le szarba
//vissza jobaCode language: Delphi (delphi)Fú, de jó volt ebbe belenyúlni. Az ifjúság aranyló évei! Na de most legalább az is kiderül, hogy működik-e a syntax highlightoló plugin erre a csoda blogmotorra.
Ezt persze csak azért, mert ki akarom próbálni, hogy mekkora szintű szopilla videót betenni egy posztba.
Chaty tényleg elég jól tudja helyettesíteni az úgynevezett kortárs költészetet:
egy pöcegödör alján
transient-szarok úsznak autoload-ban
Na igen. “Adom”, ahogy a sok tahó mondja mostanában…
Ezt a szépséget valaki csak úgy kidobta a járdára még 2023 tavaszán, hogy vigyék. Lecsaptam.
A szocialista érát sok mindenért lehet szidni (mindannyiunk nagy szerencséjére ezt mások meg is teszik helyettem), de ha valaminek nagyon kedvezett ez az időszak, az az igazán furcsa házi barkács megoldások. Mondjuk amennyire meg tudom ítélni, ez nem a kreativitás hullámának hirtelen felcsapása miatt történt, hanem azért, mert ekkoriban nemigen lehetett elektronikai dolgokat venni, amit meg véletlenül a héten épp igen, az többnyire drága is volt, meg szar is. Szerencsére leginkább csak elmondásokból ismerem ezt az időszakot, bár persze ismeretes a klasszikus családi történet, amikor még kicsiny gyermekként eltanultam nagyapámtól az “az a kurva Grósz Karcsi” szófordulatot, és büszkén elő is adtam a közértben. Csoda, hogy bele nem tömtek a kávédarálóba a munkásőrök. Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Sebaj, ebből is tudhatjátok, hogy ez nem holmi AI moslék.
Szóval ez a csoda egy autóakkumulátor-töltő egy (feltehetően szintén újrahasznosított szemét) elektroncsöves rádió dobozában megépítve. Kimenete két szép színes banánhüvely; ha valakinek nem lenne világos a színekből, még egy karcolt + és – jel is segít a helyes polaritás eltalálásában. Volt hozzá egy-egy banándugós-csiptetős kanóc is, amivel rácsatlakozhatunk a jó öreg Trabira, de azokat sajnos elfelejtettem külön lefotózni. Szemfülesebbek kiszúrhatják a készülék tetején. Van továbbá egy egész pofás árammérő műszerünk, egy áramszabályozó forgatógombunk, meg egy jó kis kapcsoló. Láthatóan aki összerakta, nem nagyon hitt az egyenesekben, meg ezekben a világi hívságokban. Nem hibáztatom, nehéz dolgok ezek.
Az alaplemezt a dobozból kihúzva és felülről a csatamezőre tekintve azonnal nyilvánvalóvá válik a működés. Van egy jó nagy lemezelt trafónk, kicsit talán slendriánul vannak azok a lemezek összecsaccsantva, de hát Istenem. Ami sokkal szórakoztatóbb, az az, hogy a lemezeket összefogató jó hosszú négyes csavarok még egy textilbakelit lapot is tartanak, de ezt majd a következő képen jobban láthatjuk. Ennek a kimenete rácuppan egy szelén egyenirányító hídra. Az ilyesféle alkalmazásban már akkor is vintage kategória lehetett, amikor ez készülhetett, de biztos ezt sikerült kiszerelni valamiből. Az áramszabályozást egy jó kis soros huzalellenállás-alapú potméter teszi lehetővé. Hát, legalább nem lesz hideg a garázsban…
Ezen a képen a trafót láthatjuk hátulról, a lemezeit összefogató csavar végére felhackelt textilbakelit lappal. Nekem ez a kedvenc részletem az egészből. Kétféle méretű csavarok, alátétek és anyák iszonyatos halmaza mint sorkapcsok. Zseniális! Mondjuk arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez így könnyebben szerelhető, mintha egyszerűen összeforrasztotta volna a sok szart. Már csak azért sem, mert én magam is rengeteget szivattam magam bohó ifjúkoromban a “csavar, és rajta legalább 8 anya meg 24 alátét”-alapú konstrukciókkal.
Még egy kép, ez legalább nem olyan életlen vacak, mint a többi, bár a kompozíció itt is elég kétes. Láthatóan a konstruktőrnek a kábelrendezés nem ment annyira, de legalább mindenféle színű drót van signifying nothing. Ez a jó kis stafnilécecske, ami az elő- és alaplapot húzza össze, ez is egy tök jó ötlet, egy nagy teljesítményű tápegység szinte kívánja maga köré az éghető dolgokat.
A szelén egyenirányító hídból egyébként azóta dísztárgy lett. Clippy lakik rajta, a hírhedt gemkapocs a ’90-es évekből. Bár már visszavonult a közélettől, a kedvemért bevállalt egy fotót. Ne aggódjatok, a műszert is kimenekítettem.
