Foglaljuk össze röviden a cselekményt, hiszen itt is az a legkevésbé érdekes: eléggé neurotikus, határidők szorongatta programozó főszereplőnk újabban üres csomagokat kap a postával, amelyek ráadásul a bejárati ajtó rossz oldalán bukkannak fel. Idegességében kissé feladja antiszociális viselkedését, kapcsolatba kerül az ugyancsak lepusztult társasház több lakójával is — akik szintén kapnak üres dobozokat, de nem szeretnek erről beszélni –, persze ebben nem nagyon van köszönet. Végül kiderül, hogy az üres dobozok nanorobot marketingvírusokkal fertőzték meg az agyát, amik sajnos kissé hibásak, így aztán nemigen tud mást tenni, mint egy bizonyos márkájú tejet venni. Szerencsére a ház csöves-jellegű karbantartója végül megöli.
Na igen, mint itt a fentebbi bekezdésből jól látható, ezt a filmet nem kimondottan a cselekménye viheti el (elviszi?) a hátán. Egyébként ezt a csodát nagyjából húsz éve láttam először, és most másodjára; úgy emlékeztem, hogy remek élmény volt, meg amúgy is szeretem az ilyen filmeket (valamiért a Videodrome-hoz tudnám hasonlítani, pedig különösebben nem is hasonlít), úgyhogy a placeboi értelemben vett strange infatuationnel vártam az újranézést. Meglehetősen vegyesek (de azért inkább pozitívak) az érzéseim.
Annak ellenére sem öregedett valami jól ez a film, hogy ezekben a 2000-es évek disztópikus(?)-tech(??) díszletekben viszonylag élemedett koromnál fogva nagyon otthon tudom érezni magam, és a lehetetlen határidőkbe lassan belehülyülő (és dolgától folyton eltérített) programozó bőrébe is elég jól bele tudok helyezkedni. Vagy talán nem is az, hogy nem öregedett jól (ez amúgy is ilyen balfasz újságíró szöveg, ami semmit sem jelent), egyszerűen csak a valóság sokkal abszurdabbként kötött ki a film által vizionált jövőképhez képest.
Az elmúlt ki-tudja-hány évben teljesen egyértelművé vált, hogy semmi szükség agyfurkászó nanorobotokra ahhoz, hogy az emberek belehülyüljenek a Nature Fresh Milkbe, és ez mind szó szerint, mind metaforikusan igaz. Mert ugye ha jól körülnézünk, mit is látunk? A sok idiótának a pasztőrözés az már túl nem-is-tudom-mi, inkább közvetlenül a tehén tőgyéből szopnák a tejet, mert hát a Földanya (atyaúristen), meg az egészség (igen, kibaszott idióták, az a csúnya, gonosz tudomány nyilván az elpusztításotokra tör). Metaforikusan nézve meg doomscrolloznak egész nap, mint a szar, motyogják maguk elé a termékneveket, aztán veszik szakmányba a fost. Amit valójában vesznek az üres életükhöz: identitást. Éppen úgy, ahogy ebben a filmben is az identitás kérdése valójában azon dől el, hogy melyik nanomarketingfertőzött melyik terméket vásárolja túl — hús? kóla? tej? –; voltaképpen a kérdés, ami felvetődik (és ilyen szempontból ez mégiscsak egy jól öregedő film) a mi nyomorultul fölösleges, doomscrollozó és popzenével telt életünkben a központi kérdés az, hogy melyik *** account nevét ismételgetjük, éppen úgy, mint ahogy egy zombi tenné.
De nem móka, hogy az ezredforduló lepukkant Bukarestje milyen jól működik hi-tech díszletként… ez is milyen sokat elmond erről a rakás nyomorult szarról, amiben életünket megoldatni adatott. Ó…
Lance Henriksent viszont mindig jó látni. Nem egy Millenium, ami itt történik, de azért jó.
Mindent összevetve, azt hiszem, ez nem egy túl jó film, jobbra emlékeztem. Emlékszem, mikor egy barátommal ’07 felé tárgyaltuk, hogy mizuka ezzel a szarral (kész szerencse, hogy az ún. lépőinket nem tárgyaltuk meg), szerintem ő se gondolná, hogy túl jól öregedett ez az egész. De azért nem is olyan rossz. Talán az a baj vele, hogy mostanra trivialitás, bár erre meg ki számíthatott volna akkoriban, és akkor talán mégis művészet.