szétszedtem

Ezt a szépséget valaki csak úgy kidobta a járdára még 2023 tavaszán, hogy vigyék. Lecsaptam.

A szocialista érát sok mindenért lehet szidni (mindannyiunk nagy szerencséjére ezt mások meg is teszik helyettem), de ha valaminek nagyon kedvezett ez az időszak, az az igazán furcsa házi barkács megoldások. Mondjuk amennyire meg tudom ítélni, ez nem a kreativitás hullámának hirtelen felcsapása miatt történt, hanem azért, mert ekkoriban nemigen lehetett elektronikai dolgokat venni, amit meg véletlenül a héten épp igen, az többnyire drága is volt, meg szar is. Szerencsére leginkább csak elmondásokból ismerem ezt az időszakot, bár persze ismeretes a klasszikus családi történet, amikor még kicsiny gyermekként eltanultam nagyapámtól az “az a kurva Grósz Karcsi” szófordulatot, és büszkén elő is adtam a közértben. Csoda, hogy bele nem tömtek a kávédarálóba a munkásőrök. Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Sebaj, ebből is tudhatjátok, hogy ez nem holmi AI moslék.

Szóval ez a csoda egy autóakkumulátor-töltő egy (feltehetően szintén újrahasznosított szemét) elektroncsöves rádió dobozában megépítve. Kimenete két szép színes banánhüvely; ha valakinek nem lenne világos a színekből, még egy karcolt + és – jel is segít a helyes polaritás eltalálásában. Volt hozzá egy-egy banándugós-csiptetős kanóc is, amivel rácsatlakozhatunk a jó öreg Trabira, de azokat sajnos elfelejtettem külön lefotózni. Szemfülesebbek kiszúrhatják a készülék tetején. Van továbbá egy egész pofás árammérő műszerünk, egy áramszabályozó forgatógombunk, meg egy jó kis kapcsoló. Láthatóan aki összerakta, nem nagyon hitt az egyenesekben, meg ezekben a világi hívságokban. Nem hibáztatom, nehéz dolgok ezek.

Az alaplemezt a dobozból kihúzva és felülről a csatamezőre tekintve azonnal nyilvánvalóvá válik a működés. Van egy jó nagy lemezelt trafónk, kicsit talán slendriánul vannak azok a lemezek összecsaccsantva, de hát Istenem. Ami sokkal szórakoztatóbb, az az, hogy a lemezeket összefogató jó hosszú négyes csavarok még egy textilbakelit lapot is tartanak, de ezt majd a következő képen jobban láthatjuk. Ennek a kimenete rácuppan egy szelén egyenirányító hídra. Az ilyesféle alkalmazásban már akkor is vintage kategória lehetett, amikor ez készülhetett, de biztos ezt sikerült kiszerelni valamiből. Az áramszabályozást egy jó kis soros huzalellenállás-alapú potméter teszi lehetővé. Hát, legalább nem lesz hideg a garázsban…

Ezen a képen a trafót láthatjuk hátulról, a lemezeit összefogató csavar végére felhackelt textilbakelit lappal. Nekem ez a kedvenc részletem az egészből. Kétféle méretű csavarok, alátétek és anyák iszonyatos halmaza mint sorkapcsok. Zseniális! Mondjuk arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez így könnyebben szerelhető, mintha egyszerűen összeforrasztotta volna a sok szart. Már csak azért sem, mert én magam is rengeteget szivattam magam bohó ifjúkoromban a “csavar, és rajta legalább 8 anya meg 24 alátét”-alapú konstrukciókkal.

Még egy kép, ez legalább nem olyan életlen vacak, mint a többi, bár a kompozíció itt is elég kétes. Láthatóan a konstruktőrnek a kábelrendezés nem ment annyira, de legalább mindenféle színű drót van signifying nothing. Ez a jó kis stafnilécecske, ami az elő- és alaplapot húzza össze, ez is egy tök jó ötlet, egy nagy teljesítményű tápegység szinte kívánja maga köré az éghető dolgokat.

A szelén egyenirányító hídból egyébként azóta dísztárgy lett. Clippy lakik rajta, a hírhedt gemkapocs a ’90-es évekből. Bár már visszavonult a közélettől, a kedvemért bevállalt egy fotót. Ne aggódjatok, a műszert is kimenekítettem.