Moziesték rovatunk következő — azaz inkább első — darabja egy meglehetősen széleskörű nemzetközi együttműködéssel készült, nem könnyen besorolható műfajú alkotás, ahol az olaszok hozták a vért, a franciák a filozofálgatást, az angolok meg a “nézek, de nem értem” arcot. A végeredmény: egy film, amiben egy ronda ogre szerelmi viszonyt folytat egy levágott fejjel, és ez még csak nem is a legfurcsább része. A Dellamorte Dellamore egy olyan film, ami nem tudja, miről szól — de ezt annyira stílusosan nem tudja, hogy végül mégis működik. Vigyázat, spoilerek!
Régóta rajongok a teljesen elborult horrorért, ezért különösen megalázó élmény volt, hogy első nézésre konkrétan bealudtam rajta húsz perc után. Nem a film hibája volt — legalábbis ezt hazudom magamnak –, inkább a fáradtságé. Második próbálkozásra viszont már végigment, és basszameg, működött. Sőt, helyenként még meg is hatott, ami ennél a “belsőségek mint lakberendezési elemek” típusú filmnél ritka. Tulajdonképpen ez egy nézhető giallo, ami önmagában is olyan állítás, amit csak nagyon részegen vagy nagyon magabiztosan mond ki az ember. Argentón kívül ezt keveseknek sikerült összehozni, de itt valahogy összejön — talán azért, mert a rendező állítólag a mester tanítványa. Persze lehet, csak ugyanabba a festékboltba jártak. A film mindenesetre úgy viselkedik, mint egy túlbuzgó művészeti hallgató: túl sokat akar mondani, de közben meglepően szórakoztató.
A cselekményt minden bizonnyal elég sokan összefoglalták már az Interneteken, úgyhogy én nem is vinném nagyon túlzásba, sokkal érdekesebb dolgok is vannak ebben a filmben a cselekménynél. De azért persze lássuk csak, hogy nagyjából mi történik. Van ez a kisvárosi temető, és annak két alkalmazottja, egy nyilvánvalóan pályát tévesztett modellfiú, akit valamiért mindenki “mérnöknek” hív (és ő ezt nagyon utálja), és annak némileg ogreszerű jellegzetességeket mutató segédje (a film szavaival élve, “különös ismertetőjegye: minden”), akinek verbális kommunikációs képességei mindössze egyetlen szó kimondására korlátozódnak. A temetőnek van egy kellemetlen tulajdonsága, ti. időnként feltámadnak benne a hullák, ilyenkor újra le kell őket lőni, és eltemetni. Hőseink szorgosan irtják a halottakat, szerelmeskednek velük, borzalmas részletekből nincs hiány. Egy ponton némi kellemes irtogatás után megpróbálnak elmenekülni, de ekkor jön persze a nagy meglepetés, a kisvároson kívüli világ egész egyszerűen nem létezik. Bumm, csapó, csöcsmók.
Elég sokat hallgathatjuk szerencsétlen főszereplőnk belső monológját, amelyben többnyire mérhetetlen(ül üres) bölcsességek hangzanak el életről, halálról és identitásproblémákról. Miközben a főhős majd belefullad a monologizálásba, a semmi okos elemzésébe és kommentálásába, a film voltaképpen legemberségesebb (vagy legalábbis legőszintébb) figurája a segédje, az ogre, aki csak annyit tud mondani: “gna”.
Az egyik nagyon szórakoztató visszatérő motívum, ahogy főszereplőnk megpróbál csajokkal zöld ágra vergődni, és ez nem nagyon sikerül neki. Gyönyörű jelenetsor, amikor valami picsát a férje sírján dug, aki persze pont ekkor támad fel, látszólag ki is nyírja a csajt. Aki aztán visszatérni látszik, és főhősünk annak rendje s módja szerint le is lövi, majd rájön, hogy voltaképpen nem is volt halott (így aztán később még egyszer le kell lőnie). Ugye mondanom sem kell, közben tényleg giallóhoz méltó módon röpködnek a rohadó testrészek, fantasztikus az egész. Ami még rosszabb, a városban azt pletykálják róla (ami persze nem igaz), hogy impotens, és emiatt azt hiszik róla, hogy semmire nem képes, többek közt fel sem tűnik senkinek, amikor végső kétségbeesésében a kisváros még élő lakóit kezdi lelövöldözni, hiszen hogy is tudna ő ilyet csinálni, hát nem tud baszni.
A csajozós sztorik egyébként egészen epikus véget érnek, amikor ennek a jobb sorsra érdemes hülyének végül sikerül felszednie egy élő csajt, és azt nem megölni, hanem megdugni, meg egyáltalán, valami emberhez méltó módon kapcsolódni… egészen addig tart az idill, amíg ki nem derül a csajról, hogy valójában kurva; fizetésre hívja fel főszereplőnket. Aki ezen kellően fel is háborodik, és megöli. Súlyos állítás: nekrofília az még oké, de a számlát nem kérnénk. Mindezek minden bizonnyal valami nagyon mélyet akarnak mondani a szexualitás fogós kérdéseibe mostanára totálisan belehülyült kultúránkról.
Persze napjainkban föltétlenül nagyon fontos az egészet a szexizmus és a nőgyűlölet szempontjából megítélni, és miért is ne: ez az egész giallóhoz méltóan borzalmasan szexista, de mindezt reflektáltan teszi; a nők ugyan egytől-egyig elviselhetetlen nyuggerek, férjük sírján félrekúró ribancok, vágytárgyak és (szó szerinti) beszélő fejek, de igazából ez egy olyan film, ami úgy használja a nőket tárgyként, hogy közben megmutatja, milyen üres és nyomorult az a világ, ahol ez így van.
Főhősünk másik mókás tulajdonsága, hogy annak ellenére, hogy mérhetetlen bölcsességeket mono- és dialogizál, voltaképpen nem nagyon tud olvasni. Kedvenc könyve egy régi telefonkönyv, amelyből sorra húzkodja ki a frissen elhalálozottakat. Még jól le is bassza az ogréját, amikor az az új telefonkönyv érkezésekor az avarral és egyéb szeméttel együtt elégeti a régi telefonkönyvet, ti. a régi telefonkönyv egy “klasszikus” volt. Minden bizonnyal ez is jelenthet valamit, bár nekem tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit is. Ez a probléma egyébként végig kísért; mintha nem igazán sikerült volna kitalálni, hogy voltaképpen miről is akar nekünk, nézőknek mondani valamit, holott kétségkívül nagyon stílusosan csinálja.
Voltaképpen egy lehetséges értelmezés lenne az is, hogy ez valójában nem egy horrorfilm, hanem egy munkahelyi dráma, csak itt a kiégés: fejlövés. De tényleg, egyértelműen megjelenik a sztereotipikus munkahelyi pokol — minden nap ugyanaz az ismétlődő feladat, soha semmi előrelépés, a problémák újra és újra visszatérnek, a főnökök teljesen inkompetensek…
Természetesen, mint ahogy a legtöbb “művészfilm”, ez sem szűkölködik metafikcióban, például egy jelenetben, ahol a kisváros polgármestere és annak frissen elhalálozott lánya tragikomédiáznak, főszereplőnk megjegyzi: “aaand the plot thickens”. Na igen. A végére aztán különösen elbonyolódik a cselekmény a szimulált valóság kérdéskörének beemelésével, amit tulajdonképpen meg is tudok érteni; bár ugyan abszolúte nem illik ide, de mégis hová lehetne egy ekkora baromságot kifuttatni? Hőseink egyszerűen csak egy hógömb lakói. Az meg jó, ami engem illet, én kifejezetten szeretem a hógömböket. Komoly gyűjteményem van belőlük.
Hogy mit jelenthet mindez? Valószínűleg semmit, ahogy a legtöbb hógömb. De rázni kurva jó.